Ám ki is ez Ludwig Wittgenstein. Álljon itt egy rövidke tényvázlat a biográfiáját illetően. 1889-ben született Bécsben a Wittgenstein család nyolcadik gyerekeként. Apai nagyapja gyapjúkereskedő, aki egy tekintélyes régi bécsi zsidó család lányát vette feleségül. A család életét a művészet hatotta át. A zenei tehetség időről időre öröklődött a családon belül. Apja, Karl Wittgenstein, akinek szintén voltak művészi hajlamai (hegedűn játszott), mégis az üzleti pálya felé fordult. Acélmágnás volt, a Prágai Vasipari Társaság vezérigazgatója, a Monarchia első vasúti sínkartelljének megalapítója. Anyja Leopoldine Kalmus, aki katolikus hitre áttért zsidó származású családból származott, szintén tehetséges zongorista hírében állt. Bár Wittgenstein jómódban nőtt fel, gyerekkorát beárnyékolta apja szigorú nevelése. Házukban a kor több neves művésze is szívesen látott vendég volt, például Gustav Mahler, Bruno Walter vagy Johannes Brahms, apja mégis azt szerette volna, ha gyereke az üzleti pályát választja. A többi testvére szintén művészi tehetséggel bírt, Hermine például festővé lett, Hans pedig ugyancsak zenei pályára készült. Aztán Hans Amerikába menekült (az oka tisztázatlan, de lehet, hogy a háttérben itt is az apa állt), és ott öngyilkos lett. Később másik testvére szintén öngyilkoságot követett el, míg az öccse, Kurt, aki – nem meglepő – kitűnő csellista volt, a háború végén a fogság helyett szintén az öngyilkosságot választotta. Paul Wittgenstein, talán Ludwigon kívül a legismertebb a családból, igazi zongoraművész volt, akinek nagy jövőt jósoltak. Paul a háborúban elvesztette a jobb karját, ám ez nem akadályozta meg abban, hogy egy kézzel is sikeres zongorista legyen, és koncerteket adjon. Sikerét jól mutatja, hogy Maurice Ravel az ő számára komponálta a Zongoraverseny bal kézre című művét, valamint Richard Strauss és Szergej Prokofjev is írt neki különböző darabokat.

 

 

Térjünk vissza a bevezetőben szereplő idézetre: „Az anyag egészen idegennek fog tűnni önnek, valójában pedig nem, művem két részből áll, abból, amiért megírtam és mindabból, amit nem írtam meg. De éppen ez a második rész a legfontosabb”. Mondjuk ki: nem csak ez a kérdés. A kérdés „kérdéséhez” kell visszatérni. Ugyanis a filozófia kérdései fontosabbak a válaszainál. Nincs ez ellentétben a Tractatus szellemével? Hiszen Wittgenstein szerint, amit meg lehet kérdezni, azt meg is lehet válaszolni. „Ha egy kérdést egyáltalán fel lehet tenni, akkor meg is lehet válaszolni.” (Wittgenstein, 1989, 6.5.)

 

 

1. A világ mindaz, aminek esete fennáll.

2. Aminek esete fennáll, a tény, nem más, mint a körülmények megléte.

3. A tények logikai képe a gondolat.

4. A gondolat értelemmel bíró kijelentés.

5. Minden kijelentés az elemi kijelentések igazságfüggvénye.

6. Az igazságfüggvény általános formája a következő: [`p,`x, N(`x )].

7. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.

 

Térjünk vissza ahhoz a gondolathoz, amelyet az elején felvetettem. Miért mondja Wittgenstein, hogy a műve etikai írás? Főként, amikor tele van logikai és nyelvi formalizációval. Erre legjobban a 7. pontban foglaltak adhatnak érdemi választ. Egyrészt a mű tudományetika, másrészt annyiban valóban etika, amennyiben – nagyon hasonlatosan Kanthoz – valaminek (logikai tudás) a határait jelöli ki. Ahogy az ész nem nélkülözheti a tapasztalást, úgy a tapasztalat sem az észbeli megalapozást. A Schelling által a priori Vernuntwissenschaftnak, a priori észtudománynak nevezett filozófiának pontosan ez a korlátja. Azért a priori, mert csak konstruált, kizárólag a logikai színtéren létező világot képes létrehozni, amely a gondolkodás, az ész segítségével tud ugyan előrehaladni, de semmit nem tud meg a létezés valóságáról (Schelling, 1856–1861, II/3.660.). Johann Wolfgang von Goethe szavai juthatnak eszünkbe: „szürke barátom minden teória, csak az élet aranyló fája zöld” (Goethe, 1986, 127.).1 Schellingnél a negatív filozófia azért negatív, mert teória, a létről csak és kizárólag fogalmat képes alkotni, a létezés valósága elzárva marad számára. Álláspontom szerint ezt Wittgenstein is sejti. Hogy miként a nyelvnek, úgy a logikának is határai vannak. Ha a nyelv és logika által kijelölt határon túllépünk, akkor Hegel szavaival élve az ész valóban irracionalitásokba és összemérhetetlenségekbe (Inkommensurabilitäten und Irrationalitäten) ütközik (Hegel, 1986, §.231.). De az legalább érdekes. Vagy Wittgenstein szavaival élve: igazán fontos. Azaz Goethe fája legalább elkezd rügyezni. Ha nem is aranyat hoz gyümölcs gyanánt. Ami ezen tehát túllendül, az túljut a teória, a konstrukció világán, ámde úgy, hogy előfeltételként megőrzi. Ám az egyik a másik nélkül nincs, és nem lehetséges. Pontosan ezt fejezi ki a következő gondolat, amely a megismerési processzus legpontosabb leírása. Egészen pontosan idézve: „Az én kijelentéseim oly módon nyújtanak magyarázatot, hogy aki megért engem, végül felismeri azt, hogy értelmetlenek, ha már fellépvén rájuk, túllépett rajtuk. Úgyszólván el kell hajítania a létrát, miután felmászott rajta.” (Er muß sozusagen die Leiter wegwerfen, nachdem er auf ihr hinaufgestiegen ist.) (Wittgenstein, 1989, 6.54.)

 

A végjáték nem túl szép. 1949-ben kiderül betegsége, mire sietve visszatér az Egyesült Államokból, kifejezve azt, hogy európaiként Európában akar meghalni. Ekkor készülnek az Über Gewißheit (A bizonyosságról) kéziratai. 1950-ben Wittgenstein aztán ismételten visszatért Cambridge-be. Áprilisban Oxfordba, a tanítványához költözik. 1951-ben halt meg, Cambridge-ben van eltemetve.